Na megvan a mai napi lelki adagom. Volt egy kirándulási ötletem hétvégére. Menjünk el a mamához! Tök jó lenne, a gyerek is csak egyszer látta még, én is rég voltam nagyapám birtokán, és Apucit is bemutatnám. Unokahúgom nyáron vitte bemutatni a vőlegényét (jó, egy szavam nem lehet ő a kis kedvenc, 19 körül van) akkor bezzeg összegyűlt a család. Felhívtam mamit, hogy lemennénk egyszer otthon lesz-e?

Hát most otthon van (zsivaj a háta mögött, kizárt, hogy otthon volt), de megy a hétvégén a nagybátyámhoz (a már említett unokahúgomékhoz) mert nemsokára szülinapja lesz és felköszönti.  Nem az bánt, hogy engem nem köszönt fel, nem hív de még anyuékat sem, hanem az, hogy képes "szembe" hazudni. Mindegy, akkor nem megyünk. Szerettem volna nagyapám birtokát meglátogatni, a házat megnézni, a környéket, ahol gyermekkorom nyarait töltöttem, de ha nem hát nem. Ez volt az utolsó próbálkozásom nyitni a rokonság felé. Az biztos, hogy ha egyszer esküvőm lesz akkor a szüleimen kívül a részemről nem lesz más rokon ott, s nem azért mert nem hívom meg őket, hanem azért amiért ballagásra vagy bármely más ünnepre sem jöttek. Most mondhatnám, hogy bezzeg a nővéremet mindenki látogatja. Szegényke, 4 gyerekkel van otthon meg élettársával... Akkor én mit mondjak? Két gyerekkel és a párommal? Mindegy nem érdekes. Részemről letudva a rokonság. A szüleimet és a nagybátyámat - Lajcsit - bemutatom Apucinak ha lesz rá alkalom és ennyi.