Nemrég még teljesen rá voltam állva, hogy megvarrjam Apucinak a Tempus foltot. Ma reggel eljutottam addig, hogy megvan a végleges minta és méret, rajzoltam sablont és új anyagnak kezdtem. Az első fél óra után rájöttem, hogy akkor lesz csak szép, ha türelemmel csinálom.

A Feléig eljutva gondolkodtam el azon, hogy tényleg korai lenne még. Letettem a tűt, cérnát anyagot és azóta ott hever a polcon. Egyszerűen nem tudok nekiülni. Folyton elkap a kétségbeesés és a rémület. A mi lesz ha kérdéssorozat.
A gyűrű most a nyakamban lóg. Anyu közölte, hogy ki tudja rakni, csak egy gyűrű, nem nehéz. 2 perc után feladta. Én is próbálkoztam vele, sikertelenül, így visszakerült a láncomra. Aggaszt, hogy nincs rajtam, de nem is baj, mert a végén hozzászokom és akkor meg hiányozni fog, mert hétvégén visszaadom Apucinak.
Most már biztos vagyok Larában is. A héten másodszorra húzom fel magam, aminek következtében begörcsöl a pocim. Mély lélegzet, pozitív gondolatok, apuci szavai és megnyugszom utána minden rendben. Nem vagyok abortusz párti, de nagyon elgondolkodtat a csepplány is. Norcó még kicsi, amúgy is vannak vele gondok. Ki tudja mi lesz, és ha nem szereti majd, vagy bántani fogja? Még apucira is féltékeny. Tényleg nem tudom. Elgondolkodtam, kételyek merültek fel bennem.
Lehet, hogy nem is szeret? (Ez már másodszorra fordul meg a fejemben a héten)